Lehet, hogy ezzel elrontom a blogom, de ezt lehetetlen magamban tartani. Az érzelmeket nem sikerült, akkor a gondolatokat sem.
Miért viseltem el ennyi ideig? Miért nem szóltam soha rá? 3 évet bírtam, már nem tudom elviselni a gyerekességeket, mikor nő már fel végre? Miért bőgök ahelyett, hogy inkább pofán vágnám és leordítanám, ahogy azt illene, hogy kiálljak magamért? Mert mindig csak érte álltam ki, védtem, ahogy tudtam, rögtön ugrottam, ha egy rossz szót hallottam róla, akkor is, ha nem neki volt igaza. Én voltam ott... én segítettem neki... én értettem meg... én vigasztaltam, akkor is, amikor tudtam, hogy látszólag feleslegesen teszem, mert nem hallgat rám, nem is figyel, de tudtam, hogy mégis szüksége van a soraimra valamennyire, kinek nincs, amikor maga alatt van? Miért kell feleslegesen piszkálni és megbántani folyton, talán az égvilágon semmi szüksége rám? Többnek hittem magam... a legnagyobb szadizmus lenne egy bocsánatot elvárni tőle, ezért nem teszem, mert tudom, hogy nem vall rá, mindig magam elé tettem, csalódtam benne nem egyszer, de elnéztem, folytattam mindent úgy, mintha meg se történt volna, csakhogy ne boruljon fel semmi egyensúly, mert miért ne hibázhatna ő is, miért ne lehetnének rossz napjai? Miért vagyok ennyire figyelemmel rá? Mert a legjobb barátom. Eltűröm a hülyeségeit, alszok rá, mert minden rossz dolgával együtt szeretem, részemről. De ha betelik a pohár, akkor el kell tüntetni a túlcsordulás nyomait. Fáj. Nem bírok... többet írni...
Boldog évfordulót a Versailles koncertnek...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése